Elhozod nekünk a Tarantula darabot az Arcola Színházba, mit tudsz elmondani a darabról?

Elég nehéz beszélni a darabról, mert igyekszem nem elárulni bármi jelentőset! Találkozunk Toni-val, egy fiatal és nagyratörő, öreg lélek, és éppen az első randijára készül. Ezen a randevún, egy esemény lát napvilágot, mely megváltoztatja az életét. Az ő történetét követjük, és végig a nézőkhöz beszél.

A Tarantula felfedezi az identitás, emlékek és a trauma mély témáit. Mi vonzott téged ehhez a szerephez, és hogyan viszonyulsz Toni útjához?

A Tarantula-beli szerep az, amihez a legjobban tudtam viszonyulni. Toninak vannak olyan tapasztalatai, melyek az enyémekhez is hasonlóak, még ha az ő reakcói tejlesen mások. Ez egy annyira összetett út, pontosan mint egy pókháló – nagyon bonyolult és mind ebbe a mélyen fájdalmas középpontba vezetnek. Annyira izgatott vagyok, hogy újra Phillel dolgozhatom és felfedezhetem a világokat és a karaktereket, amiket alkot. Mikor legelőször játszottam ezt a szerepet, akkor sminkkel takargattam a sebhelyeimet, de ezt most nem kell megtennem. Ezúttal jobban érzelmileg sebezhetőnek érzem a darabot, mint ezelőtt.

Már dolgoztál Philip Ridleyvel a Düh című darabban. Milyen érzés visszatérni az egyik darabjába és mi a különleges ebben az előadásban?

A Düh egy fantasztikus tapasztalat volt, hat különböző monológot csináltunk, de kivételesen élveztem a színpadot és nagyon beleéltem magam az utolsó monológba, a „Levegő”-be, ami nagyjából 50 perces volt. Szóval mikor a Tarantulát játszom, ahol nem hagyom el a színpadot egyszer sem, üdítő kihívás volt. Szerintem Phil egy igazi látnok művész és megtisztelő, hogy visszatérhetek a munkájához. Ami a legkülönlegesebb a Tarantulában, hogy mennyire kiterjedt egy előadás. Olyan sok érzelmi alapot fedünk le, és úgy érzem, hogy tényleg visszaadja az emberi agy kuszaságát – identitás, emlékek, trauma. Nincs könnyű válasz erre és ezt imádom. Valamint egy igazi thriller is, határozottan nem tudod mi vár rád a sarkon túl.

Az előadás „megragadó monológ”-ként van leírva. Milyen érzés vinni az előadást Toni-ként, adva a szerep érzelmi súlyát?

Határozottan egy kihívás, de egy hatalmas ajándék ez a szerep és történet egy színészként. Ritkán van esélyed elmondani egy történetet és magadra venni egy ilyen karaktert. A darab hihetetlenül megerőltető hangilag és fizikailag is, úgyhogy nagyon odafigyelsz a testedre, a határaira, és szintén arra, hogy meddig mehetsz el. Érzelmileg, elég nehéz ezt kibontani – a tested nem igazán tudja, hogy amit érzel az nem igazi – de van valami abban, hogy maratonként csinálod és ez megtisztító.

A Tarantula először online volt előadva, és most az Arcola színházben premiel. Mi a különbség a színpadi előadás és az online előadás között?

Az előadás nagyon érintett a történet mesélésben – hogyan mondjuk el a történetet, különböző változatokat a történetről -, úgyhogy a nézőkhöz való beszéd igazán hatalmas különbség. Ez nem az az előadás, ahol a néző csak figyel; Toni bevonja a narrációjába, ami elbűvölő nyomást kreál. Az online előadásnak meg volt a maga hangulata, de nagyon várom már a nézőteret. Valamint nagyon szeretem az Arcola színházat. Szerintem mindig csodás és izgalmas darabokat tűz ki, és mindig álmondtam arról, hogy ott játszam.

Mit mondanál azoknak, akik jegyet foglalnak a Tarantulára az Arcola Színházba?

Azt mondanám, hogy mégha vannak heves pillanatai, ugyanúgy van benne öröm, humor és felfedezés. Az emberek mindig beszélnek Phil munkásságainak a sötétségeiről, de ami mindig átüt az az ő intelligenciája!